x
Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.
Termékek Menü

Anti-sportemberként a konditeremben

Kezdjük ott, hogy réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, amikor még nem voltam feleség és családanya, vállalkozó és hátébé, valahogy tudtam időt szakítani a sportra. 


Aztán valahogy elsodort az élet. Építkezés, hajtás, várandósság, szülés, babázás... de mellette, végig munka, munka és munka. Persze, lehet most azt mondani, mások is végigcsinálják ezt, de én nem vagyok mások. Nem sikerült 40 kilósnak maradnom, szülés után 5 nappal nem jártam tűsarkúban otthon, és nem pucsítottam tangában az instagramon az újszülött gyerekemmel a karomon. Nem is tehettem volna, hisz a két szülés után ajándék gyanánt rajtam maradt jó néhány plusz kiló. Az évek során persze jócskán faragtam le belőlük, de ez sem úgy sikerült, mint ahogy a mai világ elvárná. 
De kit érdekel, hogy mit vár el a világ?

Elolvastam egy halom kioktató cikket, amikben (újságíróként pontosan tudom), hogy húszéves, jobbára gyerek és család nélkül élő kiscsajok osztottak ki, miszerint a sportra annak van ideje, aki szakít rá. Mondták ezt akkor, amikor a reggeli oviba-iskolába rohanás után nem ritkán éjjel 11kor értem haza és a kimerültségtől azt sem tudtam, hogy hívnak és milyen évet írunk... Igaz, végig a képben volt egy fanatikus őrült, aki bár maga színtiszta izom, és zsírt legfeljebb a hűtőben lát, műanyag dobozban (no, meg rajtam), sosem oktatott ki, hogy miért nem kelek fel minden hajnalban mint ő és miért nem megyek edzeni. Ahogy azt sem mondta, hogy ejnye-bejnye, miért nem vagy divatos fitnessznő, miért nem szelfizel te is valami menő helyen neonszínű cicanadrágban és miért nem vagy paszulykaró?
Helyette azonban azt mondta egyszer, úgy egy hónappal ezelőtt (amikor már nem fix állásban dolgoztam), hogy gyere velem... Csak elbohóckodunk, de könnyen lehet, hogy utána jobban fogod érezni magad. 

Elmentem hát Zsoltival a konditerembe. Persze, kellőképpen szorongva, mert ezer éve nem jártam ilyen helyen, az erőnlétem nulla, és nem vagyok trendi, nem szelfizek a futópadon csücsörítve és nem nyomom fel a torkomig a mellemet azért, hogy jól mutassak a kondigépen.
Ő azonban csak mosolygott. Azt mondta, ígéri, jó lesz. Egy hónap múlva jobban fogom magam érezni - minden szempontból. 
Hát jó - gondoltam, legyen!

Aztán odaértünk és felvettem a nemdivatos, egyszerű fekete pólómat és nadrágomat, és felcsumiztam a fejem tetejére a hajam. Tudom, ma az a divat, hogy atom sminkben, kivasalt hajjal, felékszerezve, a legtrendibb cuccban menjünk a terembe, de hát ez nem az én köröm. 
Odabent aztán kellemesen meglepődtem.
Na jó, az első sokk után, mivel az első nő, akit megláttam az öltözőben, épp a tükör előtt készített kétszáz szelfit a felnyomott melleiről a tükör előtt billegve, és 360 fokos szögben körbefényképezte magát, plusz a hátsójáról nyomott még 80 képet.
Kint mondtam Zsoltinak, inkább hazamegyek, mert számomra demoralizáló a guminők társasága, és ebbe erőnek erejével sem tudok beilleszkedni.
Nevetett, és azt mondta, nézz körül.
Körülnéztem.
A gépeken normális emberek voltak. A nők nagyjából velem egykorúak vagy idősebbek, de mindenki csumihajjal, izzadva, küzdve. Ki kisebb, ki nagyobb túlsúllyal, a többiek nagyon is sportosan - mondjuk ki, inspirálóan! :) 

Gondoltam, akárhogy is, ezt most végigcsinálom.
Csak gyalogoltam, tempósan, aztán lépcsőztem, de csak úgy, ahogy bírtam, nyugdíjas tempóban.
Egy óra múlva két dolgot vettem észre.
1. Rommá izzadtam magam.
2. Jól éreztem magam. Mind fizikailag, mind lelkileg. 
Persze, most mondhatjátok, hogy nyilván az endorfin, de nem. A lelkem is jól érezte magát. Egy óra alatt valahogy rendet tettem magamban. Fejben nagyjából megírtam egy komplett fejezetet az aktuális regényemből, átgondoltam a napomat, a hetemet, a jövőbeli terveimet, és mire lezuhanyoztam, csak azt éreztem, hogy boldog vagyok és kerek. 
Lelkileg. :)

Aztán másnap is lementem, és harmadnap is.
Amikor a hétvége kimaradt, hiányzott. Nem csak a mozgás, hanem az a jóleső érzés, hogy már kora reggel lenyomtam a köröm, megdolgoztam magamért, az egészségemért, a stresszmentesítésemért, a lelkemért, és a jóleső érzés a zuhany után, hogy kezdődhet a nap!

De szerencsére jött a hétfő... és én újra ott gyalogoltam.
Zsolti néha odajött, adott egy puha puszit és megölelt.
Ügyes vagy, mondta folyton, mintha komoly teljesítményt értem volna el.
Utólag azt mondta, ez igenis, az, hiszen hosszú évek után megszerettem ezt, és örömmel csinálom. 
Úgy szeretem ezt is, hogy ő mindig mindenért megdicsér. Mintha be akarná hozni az elmúlt évtizedeket vagy a gyerekkoromat, amelyben nem igazán volt divat a dicséret.

Summa summárum: mozogni jó! :) 
De nem azért, hogy másoknak megfeleljünk, és nem is úgy, hogy utálkozva tesszük. 
Azt hiszem, felnőttként, családos, folyton hajtó emberként azért jó, mert nem csak fizikailag, de lelkileg nagyon keményen egyben tart. Közben valahogy elhalványulnak a gondok, és előtérbe tör a megoldás. A negatív érzések és energiák az izzadsággal együtt elpárolognak, vagy lefolynak a zuhanyzó összefolyóján, a helyükre pedig megannyi jó érzés kerül. Mellékes eredmény, hogy közben erősödik, feszesedik az ember, és az erőnléte, szellemi teljesítőképessége is iszonyúan megnő.

Egyszóval, mindenkinek azt ajánlom, találja meg azt a mozgásformát, amiben örömét leli - ezt is Zsoltitól tanultam amúgy. :) Nem szabad erőből futni, mert az használ - ha utálod. Nem kell uszodába járni, ha nyűg. Olyan Én-időt kell találni, ami kikapcsol. (Mi esténként a 4 gyerekkel is minden este görkorizunk, vagy sétálunk 1-1,5 órát, de az nem ugyanaz!) Olyan időt kell keresni, ami rólunk szól. Ami jókedvvel és örömmel tölt el. Ami hiányzik, ha nincs. 
Amire azt mondhatod - ez bizony megváltoztatta a mindennapjaimat!  heart

Utóirat:
Ha levezeted a stresszt és elengeded a benned kavargó rossz érzéseket, helyet teremtesz az új, jó energiáknak.
Ahogy egy korábbi regényemben írtam: "Szeresd a tested, hogy a lelked szeressen benne élni."  Ha pedig ez megvan, észre fogod venni, hogy egyre-másra csupa-csupa jó dolgok történnek veled. :)